Könnyen sorolhatnánk a hexametert is egy potenciális antikizáló kelléktár egyik jelmezlehetőségeként a rekvizítumok közé. Csakhogy ez a forma az időmértékes életelv felfedezése óta kivételesen masszív belső fejlődést is mutat a magyar kultúrában. Első magyar nyelvű alakja 1521-ben tűnt fel a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról címen ismert kódexünkben Lucanus-idézetként: „mely nagy volt Róma az ő romlása jelenti” (Könyvecse, 1985, 114–115.). Ellenérvként felhozható, hogy a forrásul szolgáló latin szöveg („tibi, Roma, ruenti / ostendat quam magna cadas”, Pharsalia, 7, 418–419.) nem egy hexameternyi terjedelmű egység, hanem lényegében „összefoglalás”, egyberántás (Hajnóczy, 1921, 140.). Ha a sor mögött nincs fordítói tudatosság, akkor még jobban kiemeli a szerző nem mindennapi metrikai érzékét. Ezt alátámasztja Maróti Egon frappáns megfigyelése, hogy a szövegben még egy spontán hexameter is „kialakult” a Szent Ágostonról szóló részben: „doktor, hogy hármat kívánt ő látni először” (Maróti, 1985, 167.). Maróti a spontán hexametereződést az antik prózahagyománnyal is összeköti: Cicerónál is vannak hexameteridézetek után spontán, a forma varázsának betudhatóan kialakuló „prózai” hexameterek. Maróti Devecseri Gábor Epidauroszi tücskök szóljatok című úti rajzában ugyanezt a daktilikus spontaneitást tapasztalja. Sylvester János már tudatosan formálja meg disztichonjait (1541), Kalmár György már eposzt ír ebben a formában (1770), a felvilágosodás és klasszicizmus irodalma kedveli, de ekkor nem a verses epika hordozója, noha Baróti Szabó Dávid Aeneis-fordítása etalon értékű. A hexameter fő műfaja ebben a korban az episztola. 1795-re datálják Csokonai Vitéz Mihály hexameteres eposztöredékét a honfoglalásról, Fazekas Mihály Lúdas Matyija bravúros magabiztossággal kezeli a formát (kalózkiadása 1815-ben jelent meg), de a heroikus hexameter már a romantika vívmánya (lásd Vörösmarty Mihály Zalán futása című eposzát), a komikus hexameter vígeposzi dimenzióit pedig Arany János munkálja ki (Az elveszett alkotmányban, 1845-ben), s ugyancsak ő fejleszti ki e forma talán legspontánabb hangolását. A meghonosodott forma később sem lankadt, a modern költők közül szinte mindenkinél előfordul. Radnóti Miklós eclogái vagy Dsida Jenő hexameterei kivételesen egyediek. De ugyanez elmondható például Tandori Dezső időmértékes kísérleteiről is. A kortárs költők közül csak pár nevet említek: Parti Nagy Lajos (a parodisztikus posztmodern jegyében élt vele), Szálinger Balázs (ő vígeposzi méretekben is alkalmazta), Babics Imre (szintén epikus mértékként élt vele), Várady Szabolcs (az episztola és a didaktikus költészet hagyományait örökíti tovább Devecseri nyomán), Kovács András Ferenc (a lírai hexametert alkalmazta teljes pompájában), Lövétei Lázár László (ő az eclogahagyományt újította meg).

 

 

Baróti Szabó Dávid Milton Elveszett Paradicsománának eleve „deák kiadás szerénti” változatát fordította le magyarra, vagyis formahűen, hexameterekben. A latin átdolgozás Ludwig Bertrand Neumann műve, aki a költeményt Lapsus Protoparentum ex Poemate Miltoni Cantus VI. (Bécs, 1769) címen adta ki (Fest, 1917, 63.). Neumann latin Miltonja rövidített, tömörített szövegként került be a szélesebb irodalmi köztudatba. Milton Baróti nyelvén egészen fenséges hatást kelt: „Már a’ bóldog egek’ fényes palotájit el-hagyván, / A’ Kínnal rakodott méllység’ fenekére le-húlla / Lucifer: és forrván az irígység benne, pihengő / Mellyéből sok ezernyi veszélyt, ’s tűz-nyílat okádott” (Milton, 1788, 55.).

 

Jelenleg Ovidius Átváltozások című eposzának új magyar fordításán dolgozom. Nem fogadtam meg Mészöly Gedeon tanácsait, aki szerint „[a] Metamorphosest nem szabad magyarra hexameterben fordítani, mert nálunk elbeszélő költeményen e versalakunk hangulata a Zalán futásáé vagy a Ludas Matyié. Nem szabad tizenkettesben, mert ez népies és hagyományos, a görög mértékek pedig a római íróknál öntudatosan választott, idegen eredetű, modern alakok. A hexameter Ovidiusnál legritmikusabb, tehát olyan idegen eredetű, modern versalakban kell fordítani, mely legjobban idomult már a magyar ritmushoz: ez a rímes jambus” (Mészöly, 1933). Mészöly fordításmutatványát (Faeton meséje) egyenesen költői katasztrófának tartom (Mészöly, 1933, 67–68.). Sokkal inkább tartom vezérfonalnak azt, ahogy Szilágyi János György jellemezte Devecseri Gábornak Ovidiust: „Egy antik Kosztolányi. […] Az Ovidius-fordítónak ügyelnie kell arra, hogy a költő nemes könnyedségét a legapróbb részletekben is érzékeltesse” (Devecseri, 1964, 6.). A mű legjobbnak tartott magyar változatát Devecseri Gábor készítette el, Szilágyi szerint az eredmény egy „csodás zenéjű és teljes némasággal fogadott” fordítás (Szilágyi, 1971, 7.). A teljes némaság túlzás. Horváth István Károly 1965-ös kritikája, mely többek között a természetes hangsúly és a metrikai hangsúlyok disszonanciáját, a latinizmusok jelenlétét, a „cezúrákra-sorvégekre aggatott rímcsengettyűket”, a túlzó alliterációkat, az intarziás mondatszerkezeteket, illetve a „múlt századi kifejezés- és szófelújításokat” kifogásolva jutott el addig a felismerésig, hogy „Ovidius hexametereinek ritmikai tökéletességét mégsem sikerült a fordítónak elérnie” (Horváth, 1965, 805–808.). Kulcsár Szabó Zoltán „Devecseri némi kitartást követelő magyarításáról” beszél, s alternatívaként „Ted Hughes talán könnyebben megnyíló szabad fordítása” kínálkozik fel (Kulcsár Szabó, 2010, 289.). Elgondolkodtató, hogy Devecseri „miatt” valóban ki kell-e lépni a hagyományból, sőt még a nyelvből is ahhoz, hogy élvezetes Ovidiust kapjunk? Radics Viktória a könnyedség természetességét a mélységillúzióval kötötte össze (Radics, 1996, 26.). Krupp Józsefnél az irónia struktúraképző elemként értelmeződik, de destabilizáló energiaként is áthatja az egyértelműsítő jelentésképzés mechanizmusait (Krupp, 2009). A természetes sarjadás mint szöveggeneráló forma és a mítoszok narratív jellege ugyancsak jól köthető a biopoétikai irányultságú kortárs költészethez, de a költői megismerés stratégiáinak problematizálása is, vagy a művész lehetséges egóinak konfrontálódása a teremtményeivel és a hatalmi apparátussal. A filmszerű plaszticitás és jelenetezés mellett kiemelt jelentéshordozó erővé válnak bizonyos domináns retorikai alakzatok: míg Narkisszosz (Narcissus) például a víz tükrében nézi magát, a hexameter első fele a chiazmusokban bámulja önmaga végét. A Daidaloszról (Daedalus) és Ikaroszról (Icarus) szóló egységben van egy rész, amelyben öt sor ugyanolyan betűvel kezdődik: ez az anafora jelzi, hogy miután Daidalosz sorba rakosgatta a tollakat, elrendezte az arányokat, a szerkezet megtalálta az egyensúlyt a levegőben. Az anafora után bekövetkezik a zuhanás, amelyet fordításomban én is az anafora hirtelen megtörésével érzékeltettem:

 

 

A latin szöveg:

 

 

Ovidius carmen perpetuumnak nevezi művét. A hexameter a carmen perpetuum biztosítéka, a kozmikus és a narratív idő mértéke, a költemény egyetlen stabil eleme, váz és mintázat, mely nélkül a szöveg összeomlik. A hexameter egyszerre rugalmas és feszes, tágulékony és tömörítő (strófaszerűvé tehető anélkül, hogy ez erőszakosan hatna). A próza csak az elbeszélés örömét adhatná vissza, a jambus fenség nélküli didaktikus költeménnyé fokozná le a művet, a rím megfosztaná antik hagyománykontextusától, és regiszterváltást eredményezne. És nem utolsósorban a hexameter több mint forma, a hexameter gondolkodásmód és a magyar nyelv latin apától fogant szerelemgyereke.